Az alkímia, a mágia és a tantra rejtett kinyilatkoztatásai a Védákban

Forrás: A cikk az Elixír magazin 2013. júniusi, 299. számában jelent meg. ©Elixír Magazin, minden jog fenntartva

Az ember a lelke legmélyéig áhítozza a sikert és a környezetéből visszatükröződő megerősítéseket arra nézve, hogy amit csinál − legyen az bármilyen egyszerű tevékenység− tetszést arat, vonzza a figyelmet. Ennek a jelenségnek a megfigyelése és magyarázata legkorábban az indiai Védák szövegeiben tűnik fel. Ezek az ősi indiai források az emberi lelkivilág legkorábbi „szakirodalmának” tekinthetők. Szerintük az élet tulajdonképpen összetett játék megnyilvánulása az anyag univerzumában, az erre alkalmas izgalmas környezetben. Ezt a játékot az eredetileg isteni nézőponttal rendelkező Átmá (a lélek) kezdeményezi azzal a szándékkal, hogy kreatív megnyilvánulásai és teremtései által – mint amilyen maga az élet is – sikerélményhez jusson. Az eredeti terv azonban – hogy a passzív anyagot az Átmá a maga kedvére alakítja, és abban hatásokat kelt – az első pillanatban addig nem ismert meglepő tapasztalatot hoz a számára, ez pedig nem más, mint a fájdalom. Ahogyan Mike Tyson nehézsúlyú bokszoló világbajnok nagyon találóan mondta: „Mindenkinek van terve, amíg meg nem ütik.” Ehhez hasonlóan az anyaggal való fájdalmas kölcsönhatásban az Átmá kibillen anyag feletti nézőpontjából. Elfelejti eredeti terveit, és egy időre egyfajta tudatvesztés állapotába kerül. Az anyag univerzumán kívüli, a Védák által Brahmannak nevezett, határtalan és korlátlan dimenzióban ugyanis az Átmá soha nem tapasztalt még ellenállást, és sosem találkozott ellenerőkkel sem.

Lélek az akadálypályán

Az Átmá első találkozása az anyaggal valójában fájdalmas ütközés. Erre a pillanatra utal a szakrális hagyomány, amely a lélek alázuhanásáról beszél. Mindazonáltal az Átmá alulmaradása ebben a helyzetben csupán átmeneti. Az Átmá ugyanis sosem vesztes, és a boldogtalanság létidegen a számára. Amikor kudarcok érik, akkor sem veszíti el a tudatosságát, mi több, kiértékeli a tapasztalatait és bizonyos stratégiákat talál ki a probléma megoldására. Azt is mondhatjuk, hogy az Átmá a fájdalom hatására egyfajta önfejlesztésbe kezd, amelyek során változatos létformákban tudatosan kiterjeszti magát az anyag dimenzióiban.

Minden létforma, így az emberi is, egyfajta stratégiát követ az anyag meghódítására. Az Átmá szervezetten működik, és konkrét céllá teszi az őt lenyomó anyag uralma alá hajtását. Az Átmá tehát korántsem fogolyként van jelen ebben a dimenzióban. Szabad döntéséből a sikerélmény és az önfejlesztés lehetősége tartja itt. Valójában olyan játékos, aki maga választja a nehezebb pályát, mivel az több izgalmat rejt. Gondoljunk csak bele! Ha bármilyen számítógépes játékkal játszunk, az ügyességünk jutalma mindig a nehezebb pályára lépés lehetősége. A játékpályáknak ugyanis az akadály a lényege. A könnyen legyőzhető akadályt megunjuk, és többé már nem szórakoztat bennünket. Ehhez hasonlóan az Átmá számára is hihetetlen izgalom forrása, hogy egyre több akadály közt nyilvánítsa meg önmagát.

Többé válni…

Nagyon lehangoló volna, ha az emberi élet célja pusztán annyi lenne, hogy megvalósítsuk a móksát – a szamszára fogságából  való felszabadulást – annak érdekében, hogy ismét visszakerülhessünk a Brahmanba.  Teljesen fölöslegessé tenné ugyanis az élet minden megnyilvánulását és értelmetlenné az anyagi világban véghez vitt erőfeszítéseket. Nem kevésbé lehangoló gondolat az egész teremtést veszedelmes tévedésnek hinni, amiből kiszabadulhatunk, ha felismertük illuzórikus voltát. Ha valami visszaalakul ugyanazzá, mint ami eredetileg volt, akkor nincs sikerélmény. Az a feltételezés, miszerint az Átmá a Brahmanból indul, számtalan tapasztaláson keresztül kifejleszti egyedi karakterét, majd ismét visszatér a Brahmanba, hogy ott újfent elveszítse ezt a személyiséget, vajmi keveset tükröz a Védák eksztatikus leírásaiból az Átmá természetét illetően. Márpedig az Átmá a Védák szerint ánanda, tehát gyönyörre vágyó természetű. Képes a dinamikus fejlődésre, a siker és boldogságélmény fokozására. Ez a központi gondolat hatja át az ősi tantrikus szemléletet, ahogyan a Védákat ránk hagyó ősi civilizáció világképét a 20. század végi vallástörténészek nevezték. Ez az alkímia fundamentuma is: átalakítani és átalakulni, hogy többé váljunk, mint a kiindulás volt. Nem kérdéses tehát, hogy a Védák eredeti, ősi tantrikus szemlélete egyúttal a legrégebbi forrása is az alkimista gondolkodásnak és attitűdnek. A Védák abból indulnak ki, hogy az anyag eleinte könnyen uralható játékszernek, az anyag univerzuma pedig izgalmas akadálypályának tűnik az Átmá számára, idővel azonban tényszerűen a kudarcok forrásává is válik. Az Átmá diszharmonikus találkozásai a mahat-tattvának nevezett ősanyaggal fájdalmat eredményeznek. Ezért a Védákban központi szerepet kap a mahat-tattvának, az anyag ősállapotának megismerése. Ez szintén tipikusan alkimista gondolat, ahol a mahat-tattva, későbbi nevén a prima materia megfejtésre váró rejtélyként jelenik meg. A rejtély kulcsa, hogy meg kell érteni a lélek és az anyag közti különbséget és egyúttal a kettő kölcsönhatásának lehetőségeit. A mahat-tattva, az ősanyag, rendkívüli erő, ráadásul látszólagos mennyiségi fölényben van. Csupán erőfeszítés által az Átmá nem képes az uralma alá vonni. A lélek tudatos, (szanszkritul csit), míg az ősanyagból hiányzik a tudatosság (acsit). Ezért az Átmának a tudatosságát kell használnia ahhoz, hogy sikerrel birtokba vegye az anyagot. Ezt a szervezett hódítást az aranykorban mágiának nevezték.

Ősi tantra, az aranykor esszenciája

A Védák eredeti alkimista szemléletét tükröző  − mára már a hinduizmus perifériájára szorult –  ősi tantrikus gondolkodás szerint tévedés azt hinni, hogy az Átmá – isteni eredete miatt – eredendően tökéletes, befejezett és nem fejleszthető tovább. Az Átmá tökéletessége ugyanis az újszülött csecsemőéhez hasonlítható. Mindenki tudja, hogy milyen szép, illatos, ártatlan és tiszta egy újszülött baba, de mégsem gondoljuk azt, hogy örökre így kellene maradnia. Az újszülött gyermek mindig lehetőség: testében, személyiségében és teljes lényében számtalan képesség, egyedi tulajdonság szunnyad, amit az élete bontakoztat majd ki. Ehhez hasonlóan az isteni lélekszikra, az Átmá is újszülöttként létezik a Brahmanban. Isteni tökéletességében az újszülötthöz hasonlóan végtelen lehetőséget és az egyediség csíráját hordozza magában, ezek kibontakozásához azonban az anyag univerzumába kell belebonyolódnia és ott átélnie mindazt, amit a háborítatlan Brahmanban, a tökéletes béke és a határtalan nyugalom állapotában nem lehetséges. Az Átmá az anyag univerzumában tett utazása során képes olyan önfejlesztésre, ami egyedivé teszi őt. Bátorság kell annak kimondásához, hogy az isteni sem tökéletes, hanem lehetséges, sőt számára is cél a további tökéletesedés. Az istenibe mint egyetlen tökéletesbe vetett hit ugyanis máig az emberi elme egyik legfontosabb kapaszkodója, és ennek az axiómának a megingatása bizonytalanságot eredményezhet. Részben emiatt került a Védák eredeti, ősi tantrikus szemlélete a veszélyes és titokban tartott tanítások közé, mígnem fokozatosan kiszorult a hinduizmus hivatalosan uralkodó irányzataiból. Az ősi tantra alkimista és mágikus gondolkodásmódja az aranykor tudása. Egykor a világ minden részére kiterjedő spirituális gyakorlat, civilizációkat összekötő láncszem volt. Hatást gyakorolt az egyiptomi és a görög gondolkodásra, ezáltal a későbbi nyugati okkultizmus irányzatainak meghatározó szellemi erejévé vált.

Alkímia a 21. században?

Az Átmá kalandozásai az anyagi világban, azzal a céllal történnek, hogy továbbfejlessze magát. Amikor az Átmá kifejleszti egyedi önvalóját, képes lesz meghaladni magát a Brahmant is. A tapasztalás új dimenziói nyílnak meg számára a Brahmanon túl is. Ezért az Átmá céljaival való szembehaladás, amikor a szellemi úton járva az emberek megkísérlik lebontani egyedi karakterüket vagy a személyiséget szétoldani.

Nagy lehetőség az emberi létforma, ezért nem lehet, nem szabad elpazarolni. Sosem szabad lemondanunk az önfejlesztésről és önmagunk átalakításáról!  Ez a felismerés hajtotta és hajtja ma is az igazi alkimistákat. De van-e létjogosultsága az alkímiának a 21. században? Úgy gondolom, nagyon is. Az alkímia ugyanis sosem volt mozgalom, sosem volt titkos iskola, és sosem volt csupán egy módszer, ami képes kimenni a divatból. Azok a mozgalmak, titkos vagy legális iskolák, amelyek évszázadok óta az alkímiát képviselték, mind lefoszlottak róla, mint az elnyűtt ruha, miközben az alkimista attitűd megmaradt és mindig újra éledt, mert az Átmá eredeti szándékát és az anyagban való testet öltésének a célját képviseli.Napjainkban az alkímia újraéleszthető. Ebben mérföldkő a Védák, mint az egyik legősibb és legeredetibb forrás üzenetének újraértelmezése. Eljött az idő, hogy sok ezer év zűrzavarából ismét desztilláljuk a Védák eredeti szemléletét: az alkímia, a mágia és a tantra sajátos elegyének elixírjét.

Egedi-Kovács Melinda