Fiatal koromban sokáig éltem egy olyan várkastélyban, ami stabil menedéket adott számomra és nem is voltam egyedül ebben a kastélyban. Velem élt valaki, aki szólt hozzám, akinek adtam a véleményére, mert ő mindig tudta, hogyan is állnak a dolgok.

 

Akkor még nem sejtettem, hogy éppen ez a biztonságot nyújtó menedék a lakójával volt a legkeményebb csapda, amibe csak bele lehet kerülni!

 

 

Őszintén szólva bennem nem volt gyárilag beépítve az a simogató érzés…

Hogy hihetek magamban mert én is megismételhetetlen csodalény vagyok, akinek majd sikerül… Szorongva néztem azokra, akik olyan elégedettek magukkal, akik hittek abban, hogy éppen elég jók ahhoz, hogy a saját életüket úgy éljék, ahogy szeretnék.

Aztán idővel kialakult bennem is az a saját magamat felmentő, bunker-meggyőződés – ahová behúzódva okénak éreztem magam – miszerint: akiknek ilyen önbizalmuk van, azok mind felszínes, amerikás, gátlástalan alakok, és tulajdonképpen ki akar ilyen lenni? Láttam egy Woody Allen filmet, amiben megkérdez az utcán egy boldog párt, hogy „mi a titkuk?” és azt feleli a fiú, hogy „én egy teljesen üresfejű, felszínes ember vagyok, azt hiszem, ezért vagyok boldog” a lány pedig bólogat „igen, én is teljesen szimpla, unalmas ember vagyok, nekünk ezért olyan könnyű”.

Hát ez nagyon tetszett nekem! Meg is volnánk. Én mélyen gondolkodó, érzékeny, értelmes ember vagyok. Ergo sosem leszek boldog, sosem lesz önbizalmam, ja és sikeres sem leszek, mert egyszerűen nem abba a csapatba tartozom. Én egy másik, egy ritka és egzotikus emberfajta vagyok: az értékességét soha ki nem fejező, örökké boldogtalan és közben önsajnáló varázs-lény, aki a privát világában él.

Na de akkor miért éreztem magam mégis rosszul, miért bosszantott fel mások magabiztossága?

Miért éreztem azt, hogy szinte kést forgatnak a szívemben, amikor láttam sikeressé válni az iskolatársaimat mindabban, amit én is szerettem volna csinálni? Titkon arra vártam, hogy egy egyszer egy mindent-látó bölcs benyit a várkastélyomba, körülnéz ott, és szétkürtöli a világban, hogy „Figyelem, világ! Itt egy rejtett tehetséget találtam, kérem becsüljük meg mostantól!”.

De a bölcs soha nem nyitotta rám az ajtót…

Talán a gimnáziumi tanároktól várhatna az ember ilyesmit, de rájöttem, hogy ez maximum egy tündérbirodalomban valósulna meg, de nem itt a Földön. Itt a realitás az, hogy az iskolaévek alatt annyi frusztrációt szed össze a fiatal érzékeny-lelkű, hogy minden energiája elmegy arra, hogy a biztonságot adó várkastély falait jól megerősítse és megtanulja magát jól érezni saját becses társaságában.

És eljött az egyetemi felvételi időszaka és az élet behozta a szuper-jófej, intelligens és magabiztos ember-példányokat elém, és ezt már nagyon nehéz volt hová tenni. Mindazokat, akik ellentmondtak az én szabályrendszeremnek, mert sallangoktól mentesen, szabadon azt tették, amit a legjobban szerettek, és büszkén, ragyogva feszítettek ezekben a helyzetekben, bezsebelve az elismerést, a többiek megbecsülését. Kénytelen voltam beismerni magamnak, hogy szeretném ezt én is átélni. Jó lenne megtudni, hogyan higgyek magamban én is?

Amikor elolvastam pár könyvet a pozitív gondolkodásról, mélyen egyetértettem ezekkel, kicsit fel is dobódtam. Átmenetileg sikerült kicsit imitálnom, mintha jobban hinnék a képességeimben.

Mintha kevésbé élnék együtt a fejemben egy szuperintelligens, szupergonosz kritikussal

– a várkastélyom másik lakóját ugyanis olyannak kell elképzelni, mint Mirandát az Ördög Pradát visel című filmből- , aki sosem felejt el arra emlékeztetni, hogy milyen vastagok is a lábszáraim, hogy a fogaim akkorák, hogy ebből a fele is éppen elég volna a számba, és hogy a rajzaim és festményeim szánalmasak, így az esélyem, hogy felvegyenek az Iparművészeti Egyetemre a nullához közelít.

Végül felvettek az Egyetemre, ahogy az önmagamba vetett hit is idővel megszületett.

Mára elértem, hogy semmi sem tud abban megingatni, hogy igenis lehet reális önbizalmam és én is tartozhatok azok közé, akik anélkül lehetnek magabiztosak, hogy ettől felszínesek, önimádók vagy törtetők volnának.

Hogyan csináltam? Ez a folyamat esetemben hosszabban elnyúlt, éppen ezért tettem a saját önfejlesztő módszerem egyik legfontosabb építőelemévé, hogy hipersebességgel kiszabadíthassa magát mindenki a saját várkastélyából. De mit is jelent a várkastély, azoknak, akik nehezen szabadulnak a félelmeiktől, a korlátaiktól, akik inkább a hibáikat érzékelik, mint az erényeiket?

 

Ez a kastély nem lesz ám csak úgy a semmiből!

Ezt kérem fel kell építeni és ők építik is, nap mint nap. Miből? Kemény, jól behabarcsozott meggyőződésekből, melyeket szépen összegyűjtenek a külvilágból vagy maguk készítik el a saját alapanyagaikból.

A gondolataid úgy jönnek mennek, benned, mint a különféle szelek a nyílt vízen. Csakhogy vannak köztük olyanok, melyek valami miatt makacsul megragadnak benned. Tehát belekapaszkodsz, egy darabig ízlelgeted, dédelgeted. Aztán kőtömbbé sűríted, majd szépen fogod a vakolókanalat és beépíted a várkastélyod falába – „Ez ide éppen jó lesz.” – mondod.

 

 

De miért csinálunk ilyet? Hát nem ok nélkül…és nem is teljesen haszontalanul.

Minden normális épeszű ember születésétől gyűjti a meggyőződéseket, melyekkel támpontokat képezhet a saját gondolkodásában.

Nagyon is szükségünk van támpontokra: „a tűz megéget”, „a jégen fenékre lehet esni”, „a szomszéd néni haragszik, ha ruhacsipeszt teszek a cserepesvirágának a leveleire”.

A gondolkodásunk egy szövevényes hálózattá alakul lassan, melyben vannak erős fix csomópontok, másszóval téglák, amiket aztán már nem igen lehet onnét kimozdítani. A legtöbbet nem is kell, mert egyszerűen hasznosak, kellenek, hogy eligazodjunk valahogy ebben a lélek számára talányos világban.

Na de itt jön a csapda.

Ugyanis ezeknek a rögzült belső meggyőződéseinknek egy része nem a valóságot tükrözi, hanem félelmen, szégyenen, reményen, tévedésen vagy akár hazugságon alapul.

Például, ha az iskolában megszégyenítettek azért, mert matekórán rajzoltam, a tanárnő enyhén felszaladó harisnyájában és ellenszenvesen piros papucsában két ujja közé fogja a rajzomat és undorral lobogtatva ezt a szózatot intézi az osztályhoz:
„Nem csoda, hogy hármas vagy matematikából kislányom, ha ahelyett, hogy figyelnél, ilyen nevetséges firkákat gyártasz az órámon”.

Teljes leégés mindenki előtt és közben azt gondolom „nagyon bénán rajzolhatok és még buta is vagyok”.
Most pedig nézzük, valójában mi történt.

A megszégyenülés hatására se láttam, se hallottam a stressztől, beszűkült a tudatom és összeomlottam

– és ebben az állapotban, amit hallottam, az szűrés nélkül becsapódott a saját gondolataim közé, ahol anélkül, hogy akartam volna, lett belőle egy rögzült meggyőződés, egy tégla a falban…„just another brick in the wall”.

Ez a kínos emlék innentől, az enyém, az én kis téglám, nem adom, nem dobom ki. Főleg mert nem is vagyok róla tudatos. Mikor találkozom vele? Hát akkor, amikor sokkal később már érthetetlen okokból, egy megmérettetés pillanatában már nem tudok hinni magamban. Egy titkos belső erő ezt nem engedi.

Figyelem, most kell észnél lenni!

Ha én építettem be a világomba ezeket a köveket, ezeket az engem megsemmisítő, alábecsülő rideg köveket, akkor ki is tudom őket venni. Csak meg kell őket találnom.

Ez eleinte nem megy könnyen, mert meg kell érteni egyet s mást a meggyőződések természetéről és arról, hogyan kell rátalálni, kivésni őket vagy cserélni a falban.

Engem ez nagyon érdekelt, ezért is töltöttem olyan sok időt azzal, hogy megértsem és kidolgozzam annak a módját, hogy hogyan lehet a saját gondolkodásunk építőelemeit cserélni, javítani, falat kiverni, újat felhúzni.

És mi a jó ebben? Hát az például, hogy a szupergonosz kritikusom eltűnt, felszívódott.

A váram most is áll, csakhogy szabadon járhatok-ki és be és ettől elégedett vagyok. Többek közt magammal is. 😊

 

Egedi-Kovács Melinda,
az Újalkímia Önfejlesztő Módszer alapítója

Mi az Újalkímia?