Forrás: A cikk az Elixír magazin 2015. augusztusi, 318. számában jelent meg.
© Elixír Magazin, minden jog fenntartva

Találkozásom a metafizikával már fiatalon meggyőzött arról, amit később a Védáktanulmányozása megerősített: minden a tudatunkban dől el. Ha nem így volna, és nem lennénk képesek a tudatosságunk által meghaladni a korlátainkat, akkor erről sem álmodni, sem gondolkodni nem tudnánk. Sokan repülnek vagy csodákat visznek véghez álmukban, mintha nem is emberek volnának. Vannak, akiknek hihetetlenül jók a megérzéseik, gyógyítóképességekkel rendelkeznek, vagy olyan gondolataik születnek a semmiből, mintha egy magasabb dimenzióból tekintenének a földi életre. Ehhez képest óriási kontraszt, amikor a trolibuszon letapossák az ember lábát, és a kifizetetlen rezsiszámlák miatt kell aggódnia, vagy az adóhivatalban kell szorongatnia a sorszámát, hogy részletfizetésért folyamodjon. Egy csodálatos lény lakozik mindenkiben, de ezt a nagyszerű lényt az élet gyakorta térdre kényszeríti, és ez a kettősség elbizonytalanítja az embert.

A boldogtalanság mögött többnyire az húzódik meg, hogy noha képesek vagyunk érzékelni isteni lényünket, a mindennapi életben mégsem tudjuk megnyilvánítani.

Mivel az emberi sorsokban sok a szenvedés, számos vallás egyfajta büntetésnek tekinti a földi életet, és csupán máshol tartja elképzelhetőnek a kiteljesedést, például a mennyben vagy a nirvánában. Ezzel szemben a Védák titkos tanai szerint korántsem fogolyként vagyunk jelen ebben a dimenzióban, hanem szabad döntésünkből, és a sikerélmény, valamint az önfejlesztés lehetősége tart itt minket. Az Upanisadok legfontosabb üzenete, hogy az ember valódi lénye, az átmá (magyarul a lélek) isteni eredetű, az anyagvilágon túlról származik, képességei tekintetében és szabadságában pedig korlátlan. Az átmá szabad akarata által dönti el, hogy belép az anyag univerzumába, és különféle testeket felöltve, létformákat kipróbálva tapasztalatokat gyűjt, és tágítja tudatossága horizontját. Az eredeti terv – hogy a passzív anyagot a maga kedvére alakítja, és teremtőként nyilvánul meg benne – addig azonban nem ismert meglepő tapasztalatot hoz számára, ez pedig nem más, mint a fájdalom. A fájdalom azért keletkezik, mert az átmá az anyagi univerzumban szembe találja magát számos ellenerővel, és diszharmonikus kölcsönhatásokba bonyolódik. Az emberi létformát elérve már olyan sok fájdalmas élménye van, hogy kiszakad abból a tudatállapotból, amelyben isteni, más szóval átmá-képességeit használni tudta.

A felejtés miatt – amire a szakrális hagyomány mint a lélek alázuhanására utal, aki ekkor veszíti el „égi ragyogását” – az emberiség folytonosan támpontokat keres a vallásokban vagy más hitrendszerekben. Eleinte az a célja, hogy a szakrális tudás segítségével valamiképpen megértse és elhárítsa a fájdalmas tapasztalatokat, majd a fejlődés egy következő fokozatában már arra vágyik, hogy jobban kinyilváníthassa eredeti isteni énjét, és maga alakítsa a sorsát.

Másként megfogalmazva, az ember a szellemi érettség egy bizonyos fokát elérve már nem csupán teremtményként, hanem aktív teremtőként szeretne megnyilvánulni a földi dimenzióban.

Az archaikus korban ezt nevezték mágikus gondolkodásnak – az aranykori tudás nem volt más tehát, mint az alkímia és a mágia ötvözete. Felmerülhet a kérdés, hogy egy 21. századi ember mit tud kezdeni az alkímiával és a mágiával. A mágia mára idejétmúlt, lejáratott kifejezés lett, pedig egyidős magával az emberiséggel, és nem más, mint a tudatos teremtés egy formája.

Az alkímia szintén könnyen félreérthető fogalom. Az általános hiedelmekkel ellentétben az alkimisták nem az arany előállításának titkát kutatták – a kémiai leírások csupán metaforák, rejtjeles üzenetek voltak, hogy elrejtsék a valódi titkot, az ember benső világának átszellemítéséről szóló tudást. Az alkímia sokkal inkább önismereti és – mai szóval élve – önfejlesztő módszer, amelynek segítségével az ember kitágíthatja tudatosságának határait, és előhozhatja magából isteni énjét.

Az alkímia és a mágia gyakorlata nem csupán kiegészítik egymást, hanem csak együtt hatékonyak igazán: az előbbi segít visszanyerni azt az eredeti isteni tudatállapotot, amelyben akadálytalanná válik az utóbbi, vagyis az anyag uralása. Erről azonban korántsem könnyű hiteles ismeretekhez jutni. Az embernek mint teremtő lénynek a koncepciója sosem a tömegeknek szánt vallásos oktatásban, hanem mindig is a titkos szellemi iskolákban merült fel. A történelem során kialakult vallások ezt nem tanították, éppen ellenkezőleg, inkább csak korlátokat állítottak fel, megfosztották az embert a teremtőképességétől, mondván, hogy az egyetlen teremtő az Isten, és az általa megalkotott világban az ember csupán egy résztvevő. Manapság már nem számít eretnek gondolatnak, sőt nagyon is népszerű koncepció, hogy az ember akár teremtője is lehet ennek a földi dimenziónak. Sokan szeretnék a sorsukat a kezükbe venni, tehát az érdeklődés az alkímia és a mágia iránt mára sem lankadt. A New Age és az ezotéria is folyamatosan foglalkozik ezzel a két témával, új köntösbe öltöztetve és könnyen elérhetővé, a tömegkultúra részévé téve őket.

Így kialakult az alkímia és a mágia új arculata: az alkimistát ma korszerűen szellemi értelemben „tudatos embernek”, a mágikus tetteket pedig divatosan „tudatos teremtésnek” nevezik.

A New Age mozgalmaiban lépten-nyomon arra biztatnak minket, hogy váljunk tudatossá, és teremtsük meg mindazon életkörülményeket, helyzeteket, javakat, amelyekre csak vágyunk. Egész iparág épül arra, hogy szolgáltassa az embereknek ehhez a segítséget. Meg kell jegyezni azonban, hogy a legtöbb modern ezoterikus hitrendszer semmi újat nem hozott, csupán a korábbi vallásos sémák továbbgondolását. A hatáskeltést továbbra is külső forrásokba helyezik – mint például az angyalok vagy a napjainkban divatossá vált entitások kezébe –, ezzel továbbra is másoknak átadva a teremtés jogát. „Például gyakran hallani ezoterikus körökben, hogy „az égiek rendezték így” vagy „az égieknek köszönhetem”. Érdemes azonban ilyenkor azon is elgondolkodni, hogy mennyiben támogatja a szellemi fejlődésünket, ha folyton mások, felsőbb hatalmak cselekszenek helyettünk.” Az egyik legnagyobb csapda a szellemi úton, ha a felelősséget minduntalan másokra hárítjuk. Bármi kedvező vagy kedvezőtlen dolog történik, máris láthatatlan erőknek tulajdonítjuk a dolgot, ezáltal elmulasztjuk megérteni és helyesen alkalmazni saját teremtőerőnket vagy mágikus adottságainkat. Úgy gondolom, a szellemi úton járás legfőbb célja éppen az, hogy az ember olyan ismeretekre és praktikus nézőpontokra tegyen szert, amelyek segítségével képes az anyagi univerzum nyomása ellenére is isteni lényként létezni.

Egedi-Kovács Melinda